xx

az egylet szokásos szokatlan idejű rágódzásán hajszolja a transzállapotot. puki a szeleket hasogatja, a kisbuddha levitál, toxikus egyik szeme hol jobban bőg, másik hol jobban nevet.miután kiélvezték telhetetlen tehetségüket, önelégülten kacarászva hajolnak egymás fenn héjas arcára.

_mióta kitoloncoltuk igazán hiányzik! _szól toxikus
_de ő mégiscsak halálra van ítélve! _mormogják kórusba
_figyeljetek, valahogy mégiscsak jobban esett a bolyongás mikor várt vissza! _puki mondja, és a másik kettő úgy bólogat, mintha madár fiókák lennének.
_ja, és már mind külön,és ünnepeljük magunkat! _szól próféta, és olyan szégyenteljes ábra ül pofájukra, mint a gyóntató székben ülőkére, és nem hogy egereket, hanem egyenesen elefántokat itatnak pojácaságukban.

a huszadik fölötti hajlóban lépcsőházas bolyongásom véres szárnyú gilice féle gubbasztást kíván meg, és ahogy a távolba merengetem lankadt figyelmem, a szemközti üvegnyi falon túl az ismeretlen ismerős város díszlete és valamennyi emberkéjének valamennyi maszkja és jelmeze játékára akkorát rúg hátamba a kiváncsiság hogy szétkenődik rettegő ábrázatom az üvegfalon, és a sok kis sokkos hazug mozzanat olyan bájosan keringőzik, hogy a stop meg behajtani tilos táblákra a közigazgatási munkatársak igazán szellemeket meg szivecskéket meg buksikat rajzolhatnának, az egyirányú meg zsákutcák tábláira meg bankókat vaginákat meg falloszokat, az útjavítás táblákra meg 18as karikákat meg ixeket, és a zebrák csíkjai helyett pávián seggeket. és ahogy bambulán bámulok az üvegen tükröződő arcom állán, eszembe jut egy bolond szórakozásom; miután kiporcióztam a kamerákat meg poloskákat, úgy mászkáltam ki_be meg be_ki a küszöbön, mintha soha semmiféle megfigyelés történt volna a falusi családiházban, és úgy fel lélegeztem, mint mikor a búvárok bukkanak a tenger szintjére, mint mikor az erdőkben és hegyeken bekajálnak friss levegővel a hörgőcskék, és a már megtornáztatott tüdejemmel kezdtem járkálni oly' nagy közösségünk kisebb közösségeibe és köztük, és egy idő után ismét megállapítást kellett tennem, és ez a rádöbbenés olyan gyönyörű pályán indított el hogy attól kódultam, így hát szerepeket kezdtem el vállalni akarva akaratlanul és akaratlan akarva és boldog boldogtalan meg boldogtalan boldog, hol a nagyságos társadalmi szinkörben, hol a kisebb szinitanodákban és szinjátszó csoportokban mellék vagy főszerepben. aztán rá kellett döbbennem, ahogy jáccik az a sok ember, nem hogy két de vagy száz színüek, és úgy bujtam el valahol mint a gödrökben a lyukak, mer úgy rángatta egyik a másikat mint valami bábot, aztán meg tömlöcbe vetette, és ez az undor még mélyebbre taszította szerénységes személyem, sőtmitöbb odaadta a világ fájdalmának és az olyan súlyokat pakolt vállamra, mint a hegyeket mászók pakolnak szamaraikra. és úgy hiszem enyelgő rabságomban most igazán biztonságos ebben a lépcsőházban. és ahogy visszafordulok dobom hártyáin öblösen rezeg a huszonegyedikről egy aggastyán hangja, és mielőtt hátba rugdosnának felcikkezek a fokokon és az ötös ajtón mint illelmes vendég koppantok benyitok, az ablakban egy amolyan dióbél bácsi pipázik és mesézik: ,, karcsú lábai rebbenés nélkül vesznek búcsút a világ zajától, és a haláltól kért kopott kendőjét olyan nyugodtan húzza nyakára, mint aki cseppet sem kételkedik, mennie kell, és kecses balettos lépéssel rugaszkodik vissza az örökkévalóságba, aztán szemei fenn akadnak.''

a történet végével ide fordul az öreg és egy mélyet pipákol, és apró bölcs szemei ből a fény szemgödreim ráncaiba mászik és valósággal szétfesziti vonásaimat, és a rókám előjáróban ennyit bír böfögni:
_ki maga uram?
_az vagyok aki a világ lényeinek maguk történetét mesélem miután kilehelték lelküket. _mondja pókeres arca pókeres hangjával, pöccint rajkó kalapján és már megin kezdi::
,,hol volt, hol nem,valahol az üvegfalakon is túl, született egy olyan bitang orrú kölyök, hogy mikor látván anyja fiúcskája orrát, mintha bere ragadt volna pofájára, rögtön jajj veszékelés tört ki rajta, de hiába feszegette, az a tócsni csak nem akart leszakajtódni.ám mire húszéves korára rolytosra rágcsálták a leányzók orrcimpáit, fejébe vette ez a jancsi forma legény, hogy már pedig ő világot lát, de legalábbis többet mint eddig nézett, így, hogy kerékbe törje az utakat, neki lódult pároskerekűjével a világmindenség kocsmáinak. kelései után egy jó bögre feketével és egy stampóval ébresztgette magát, míg nem megesett a szíve rajta valahol a tátrában egy vígkedéjű bájos pultos lánynak, és az a menyecske nem kérdezgette, hanem egyszerre tanácsot kínált egy fröccs kiséretében:
_te drága fohász arcú bogaram, _mondja a zsuzska_ fogd ezeket a füveket és elalvás előtt dörözsd bele jól buluckádba és zacsijába!
éjjel aztán magába dörzsölte a füveket ahogy a boszorkány mondotta, és olyan széles mosollyal ejtőzött álomba, hogy az reggelre se kókadt le, aztán fogta magát meg a bugyrait, és szokásához nem híven visszagurigázott a tegnapi itatóba és eme szép nap virradtán ünnepelve kérte a bögre kávékat:
_ünnepelj velem ezen a szép napu reggelen és tölts magunknak bögre kávét bogaram!_ kacér jancsi szólít
_ugyan mért innék veled te legény? _ bolondozós zsuzska kérdez
_merhogy én olyan álmot láttam az éjjel, amibe a bugyortartón nemhogy bugyraink csücsültek, hanem vázamon csücsült gömbölyed popsid, és az a mandula illatú ében hajacskád úgy csavarták a szelek nyakamra, ahogy megpörgetem az orrcimpám_és fogta, pödört egyet a beréjén_ és hamvas kreol bőröd úgy simult testemhez, mint a selyembugyogók simogatják a szeméremdombocskákat; és nem máshova birigáztunk aranyom, minat a következő városka következő itatójába!
_induljunk azonnal te enyelgő ember fia!_ és az örvendező boszorkány egy üveg borocskát visz magukkal az útra, majd úgy csavarta az illatos szellő haját nyakába, ahogy azt megálmodta.
ez a nagy pajkos szerelem nem máshova kerekezte azt a biriglit, mint egy nagy erdőnek bele nagy tisztásába, és azon a tisztáson olyan vadmezei csokor virág gyűjtetett, hogy a méheknek olyan boldogságot szerezne ha arra kóborolnának, hogy fullánkjaik rögvest csökönyösen viselkednének, mer a méhek örömüket az illatozó bibékben lelik, úgy ahogy ez a jancsi atyafi lelné örömét a zsuzska illatozásában, csakhogy az esti kencefice határozott hatása olyan határozatlanná kókadt, hogy a paradicsomos föld pillanatok alatt megint olyan szuronyos és bökős és száraznak hatott ahogy eddig hatódott, de az a rafinált boszorkánylejány úgy megérezte ezt a tudatlan tudathasadást, hogy rögtön markába vette füves kezével és megmérgezte a jancsi falloszát, és az megin olyan szerelmes lett magába, a tisztásba, meg a zsuzsannába, mint ahogy a krisztus szeretett anno az emberbe, és az a jézus krisztus szerelmében föl szögezte magát a keresztre, és a suhanc kölykök még ma is keresztbe pisálnak bálványának tövébe. így a mezei bál mint a megváltás,mezítláb sugározta a harmónia és békesség és szeretet és hazatérés meg a földön túl rezonanciáit, és az újásült pár nem kelt útra többé. miután felszögezte magát a fiú a lányra, a fiú mély álomban szendén elmerült. kelését egy csokor virág és pár szavas levél borogatta:
,,ezen a tisztáson a növényekkel és velem tisztázhattad egy részed. a csokrot szálanként rágcsáld és rádöbbensz majd a rengeteg elveszett dologra amit hordozol magadban! viszlát''
és miután ezt a nőt vénnyel magába lőtte, örömét egy üvegecske bor födte tetővel, és ahogy tovább tekert az erdőbe, a szél rácsavart nyakára egy mandulafát, és lelkét a határtalanságba lehelte.''