xx

az egylet szokásos szokatlan idejű rágódzásán hajszolja a transzállapotot. puki a szeleket hasogatja, a kisbuddha levitál, toxikus egyik szeme hol jobban bőg, másik hol jobban nevet.miután kiélvezték telhetetlen tehetségüket, önelégülten kacarászva hajolnak egymás fenn héjas arcára.

_mióta kitoloncoltuk igazán hiányzik! _szól toxikus
_de ő mégiscsak halálra van ítélve! _mormogják kórusba
_figyeljetek, valahogy mégiscsak jobban esett a bolyongás mikor várt vissza! _puki mondja, és a másik kettő úgy bólogat, mintha madár fiókák lennének.
_ja, és már mind külön,és ünnepeljük magunkat! _szól próféta, és olyan szégyenteljes ábra ül pofájukra, mint a gyóntató székben ülőkére, és nem hogy egereket, hanem egyenesen elefántokat itatnak pojácaságukban.

a huszadik fölötti hajlóban lépcsőházas bolyongásom véres szárnyú gilice féle gubbasztást kíván meg, és ahogy a távolba merengetem lankadt figyelmem, a szemközti üvegnyi falon túl az ismeretlen ismerős város díszlete és valamennyi emberkéjének valamennyi maszkja és jelmeze játékára akkorát rúg hátamba a kiváncsiság hogy szétkenődik rettegő ábrázatom az üvegfalon, és a sok kis sokkos hazug mozzanat olyan bájosan keringőzik, hogy a stop meg behajtani tilos táblákra a közigazgatási munkatársak igazán szellemeket meg szivecskéket meg buksikat rajzolhatnának, az egyirányú meg zsákutcák tábláira meg bankókat vaginákat meg falloszokat, az útjavítás táblákra meg 18as karikákat meg ixeket, és a zebrák csíkjai helyett pávián seggeket. és ahogy bambulán bámulok az üvegen tükröződő arcom állán, eszembe jut egy bolond szórakozásom; miután kiporcióztam a kamerákat meg poloskákat, úgy mászkáltam ki_be meg be_ki a küszöbön, mintha soha semmiféle megfigyelés történt volna a falusi családiházban, és úgy fel lélegeztem, mint mikor a búvárok bukkanak a tenger szintjére, mint mikor az erdőkben és hegyeken bekajálnak friss levegővel a hörgőcskék, és a már megtornáztatott tüdejemmel kezdtem járkálni oly' nagy közösségünk kisebb közösségeibe és köztük, és egy idő után ismét megállapítást kellett tennem, és ez a rádöbbenés olyan gyönyörű pályán indított el hogy attól kódultam, így hát szerepeket kezdtem el vállalni akarva akaratlanul és akaratlan akarva és boldog boldogtalan meg boldogtalan boldog, hol a nagyságos társadalmi szinkörben, hol a kisebb szinitanodákban és szinjátszó csoportokban mellék vagy főszerepben. aztán rá kellett döbbennem, ahogy jáccik az a sok ember, nem hogy két de vagy száz színüek, és úgy bujtam el valahol mint a gödrökben a lyukak, mer úgy rángatta egyik a másikat mint valami bábot, aztán meg tömlöcbe vetette, és ez az undor még mélyebbre taszította szerénységes személyem, sőtmitöbb odaadta a világ fájdalmának és az olyan súlyokat pakolt vállamra, mint a hegyeket mászók pakolnak szamaraikra. és úgy hiszem enyelgő rabságomban most igazán biztonságos ebben a lépcsőházban. és ahogy visszafordulok dobom hártyáin öblösen rezeg a huszonegyedikről egy aggastyán hangja, és mielőtt hátba rugdosnának felcikkezek a fokokon és az ötös ajtón mint illelmes vendég koppantok benyitok, az ablakban egy amolyan dióbél bácsi pipázik és mesézik: ,, karcsú lábai rebbenés nélkül vesznek búcsút a világ zajától, és a haláltól kért kopott kendőjét olyan nyugodtan húzza nyakára, mint aki cseppet sem kételkedik, mennie kell, és kecses balettos lépéssel rugaszkodik vissza az örökkévalóságba, aztán szemei fenn akadnak.''

a történet végével ide fordul az öreg és egy mélyet pipákol, és apró bölcs szemei ből a fény szemgödreim ráncaiba mászik és valósággal szétfesziti vonásaimat, és a rókám előjáróban ennyit bír böfögni:
_ki maga uram?
_az vagyok aki a világ lényeinek maguk történetét mesélem miután kilehelték lelküket. _mondja pókeres arca pókeres hangjával, pöccint rajkó kalapján és már megin kezdi::
,,hol volt, hol nem,valahol az üvegfalakon is túl, született egy olyan bitang orrú kölyök, hogy mikor látván anyja fiúcskája orrát, mintha bere ragadt volna pofájára, rögtön jajj veszékelés tört ki rajta, de hiába feszegette, az a tócsni csak nem akart leszakajtódni.ám mire húszéves korára rolytosra rágcsálták a leányzók orrcimpáit, fejébe vette ez a jancsi forma legény, hogy már pedig ő világot lát, de legalábbis többet mint eddig nézett, így, hogy kerékbe törje az utakat, neki lódult pároskerekűjével a világmindenség kocsmáinak. kelései után egy jó bögre feketével és egy stampóval ébresztgette magát, míg nem megesett a szíve rajta valahol a tátrában egy vígkedéjű bájos pultos lánynak, és az a menyecske nem kérdezgette, hanem egyszerre tanácsot kínált egy fröccs kiséretében:
_te drága fohász arcú bogaram, _mondja a zsuzska_ fogd ezeket a füveket és elalvás előtt dörözsd bele jól buluckádba és zacsijába!
éjjel aztán magába dörzsölte a füveket ahogy a boszorkány mondotta, és olyan széles mosollyal ejtőzött álomba, hogy az reggelre se kókadt le, aztán fogta magát meg a bugyrait, és szokásához nem híven visszagurigázott a tegnapi itatóba és eme szép nap virradtán ünnepelve kérte a bögre kávékat:
_ünnepelj velem ezen a szép napu reggelen és tölts magunknak bögre kávét bogaram!_ kacér jancsi szólít
_ugyan mért innék veled te legény? _ bolondozós zsuzska kérdez
_merhogy én olyan álmot láttam az éjjel, amibe a bugyortartón nemhogy bugyraink csücsültek, hanem vázamon csücsült gömbölyed popsid, és az a mandula illatú ében hajacskád úgy csavarták a szelek nyakamra, ahogy megpörgetem az orrcimpám_és fogta, pödört egyet a beréjén_ és hamvas kreol bőröd úgy simult testemhez, mint a selyembugyogók simogatják a szeméremdombocskákat; és nem máshova birigáztunk aranyom, minat a következő városka következő itatójába!
_induljunk azonnal te enyelgő ember fia!_ és az örvendező boszorkány egy üveg borocskát visz magukkal az útra, majd úgy csavarta az illatos szellő haját nyakába, ahogy azt megálmodta.
ez a nagy pajkos szerelem nem máshova kerekezte azt a biriglit, mint egy nagy erdőnek bele nagy tisztásába, és azon a tisztáson olyan vadmezei csokor virág gyűjtetett, hogy a méheknek olyan boldogságot szerezne ha arra kóborolnának, hogy fullánkjaik rögvest csökönyösen viselkednének, mer a méhek örömüket az illatozó bibékben lelik, úgy ahogy ez a jancsi atyafi lelné örömét a zsuzska illatozásában, csakhogy az esti kencefice határozott hatása olyan határozatlanná kókadt, hogy a paradicsomos föld pillanatok alatt megint olyan szuronyos és bökős és száraznak hatott ahogy eddig hatódott, de az a rafinált boszorkánylejány úgy megérezte ezt a tudatlan tudathasadást, hogy rögtön markába vette füves kezével és megmérgezte a jancsi falloszát, és az megin olyan szerelmes lett magába, a tisztásba, meg a zsuzsannába, mint ahogy a krisztus szeretett anno az emberbe, és az a jézus krisztus szerelmében föl szögezte magát a keresztre, és a suhanc kölykök még ma is keresztbe pisálnak bálványának tövébe. így a mezei bál mint a megváltás,mezítláb sugározta a harmónia és békesség és szeretet és hazatérés meg a földön túl rezonanciáit, és az újásült pár nem kelt útra többé. miután felszögezte magát a fiú a lányra, a fiú mély álomban szendén elmerült. kelését egy csokor virág és pár szavas levél borogatta:
,,ezen a tisztáson a növényekkel és velem tisztázhattad egy részed. a csokrot szálanként rágcsáld és rádöbbensz majd a rengeteg elveszett dologra amit hordozol magadban! viszlát''
és miután ezt a nőt vénnyel magába lőtte, örömét egy üvegecske bor födte tetővel, és ahogy tovább tekert az erdőbe, a szél rácsavart nyakára egy mandulafát, és lelkét a határtalanságba lehelte.''

x

az ám, a tegnap este úgy megaszalt, hogy olyan határtalan sivatag szájjal ébredtem, aminek szikkadtságát a Kunság is megirigyelné, de még a Góbi is, és olyan bábokat láttam, olyan délieket, amit ilyen magyar potyaleső már csak egy jó pénzér befizetett szafarin láthat, vagy ha besorol a francia idegenlégióba aztán deportálják a sivár értelem homokbuckái közé az afgánokhoz vagy irakba, sok csöves megjárta már a légiót, ezt mesélik ; és ahogy hajnalban fetrengtem matracamon, úgy álmomban egyszeriben megjelent egy csordulásig tele víz pohár; de nem ám akármilyen, koka-kólás, fél literes, és ott ékeskedett a fejem mellett, és egyszeriben pattant is a fény szemeimbe hogy gurigázzak balomra. úgy festettem mint az újévi malac fest, amelyiknek kilopta az almát valami vegetáriánus a pofájából, de legalábbis valami gyümölcs kedvelő; és mit ad isten, krisztussal máriával meg az egész testamentumokkal együtt egy tátongó pohárral konccintanának látomásom egészségére, de átlátok ám azon az üveg tölcséren, de legalábbis bele szagolok, és mert annak a vegyszeres ízű arós alma italnak a bűze csiklandoz vissza amit még elalvás előtt szipolyoztam gyomromba, hála ennek a fejlődésért dicsért világunknak, de főleg az élelmiszeriparnak, meg a lustaságomnak, szédülök is vissza az egyenlítőre. és még háromszor ébredek ugyanebben a hitben,hogy jártam kint annál az oázis csapnál a fürdőben, töltöttem, csak épp elfelejtettem lehörpinteni és itt kinálgatja magát mellettem, bezony, és ahogy negyedszerre pislogtam arra a szemtelen korsóra menten kútra szaladtam vele, sőt szaladok is amig el nem törik, és ez ám a megvilágosodás kedves élő krisztusok és buddhák, mert a képzelet aztán tudja mi az a játék, és olyan szivesen játszadozik, mint a cirmosok bontogatják a gomolyagokat, vagy mint a Nap fénye világít az égnek eresztett ballonokra, és az ember máris egy paranormális jelenségben találja magát és ráparáz paradoxon az ufónauta invázióra

na de ennek az ügyefogyatlan haverjai, azok ám az oltári figurák, az a félnótás káin ezeket is feláldozta volna irgalmas urunknak, sőt fel is áldozta. ezek olyan pojácaságra tettek szert egymás közt minduntalan tréfálkozásuk, cinizálásuk, gúnyolódásuk és intimításuk közben, hogy olyan kacagás vagy rivás tör rám, hogy egyszeriben a fejemen pörgök, másszoriban meg görcsbe áll minden porcikám és úgy vergődök, mint a vergődő halak vergődnek, és ennek a háromnak van egy titkos gitt egylete, mint a Nemecsekéknél, de hogy mit rágnak, gittet, rágógumit, vagy a körmeiket? _ fasz tudja.
ott van az a szellem gyerek, az úgy hagy ott csapot-papot, mint a ki kivánkozó bélszél hadja el játszi könnyeden ánuszának rózsáját, így lett becenevén púz, vagy becsesebb nevén puki. ott az a másik figura, az elme, az aztán annyit agyal, meg tanul meg próbál tanítani mint valami proféta, így lett becenevén próféta, vagy becsesebb nevén kis buddha. a harmadik, a szív kölyök, annak annyi érzése van, és annyira beléjük feledkezik, és annyira mérgező némelyik, hogy becenevén toxikuskirály, vagy egyszerübben toxikus.
ezek a szarkeverők aztán fogtak egy sok lépcsős, sok szintes, sok szobás házat, fogták minden emlékemet és álmomat és fogták az egész világ múltját és jövőjét és beletöltötték ebbe a felhőkarcolóba, aztán fogtak engem is és bezártak mindennek sürüjébe, én meg csak pislogtam és izzadtam, ahogy egy éjszaka alatt veri ki zsíroscsepjeit egy tányérkán felejtett trapista darabka, és váltam egy pillanat alatt fantommá. hát mondom, ha már ilyen kelepcébe kerültem, ami ráadásul be is van kamerázva, ahol a falaknak fülei meg szemei nőtek és minden bizonnyal még a vécé csészének is, mi lenne kellemesebb kényszercselekvés, ha már a bugyogómba nem tettem meg, keresek egy slozit.

földszint/3. kopp.kopp.kopp.. semmi. berontok. ajtó mellett ajtó, ajtó mögött budi, rotty. ühhüm, kamilla illatú papír, az emberiség talán leg ellent mondani akaróbb találmánya. csend van, sipolós féle, üres a kecó vagy mi? hopplá, hamutál ugy látszik itt is szokás, ezt már szeretem, rágyujtok, na legalább a légkondicionáló berendezés beindult, hozzá teszem nem is árt; ezek a zöldalma falak úgy kábítanak, mintha bedobtam volna egy levél nyugtatót; ami azt illeti annyira kényelmes ez az ülőke, nem is ülőke ez, hanem rendesen egy fotel, még karfája is van, igazán megadják a módját az itt lakozók, de hol vannak most? annyira megijjedtek a monológomtól, hogy kiszaladtak az ablakon vagy mi? nézzük csak, mit rejt ez a polcocska: tamponok,super size, hümm, zsebkedő, légfrissítő.. hát beszarok a karfa oldalán zseb: glamour, playboy zabhegyező, börleszk - itt valaki nagyon humoros, azér remélem nem valami neandervölgyi nyit rám ajtót. hehe. igazis. basszameg, fel kéne tápászkodnom a trónról. takarítási faktor tízből tíz, nem is rossz tiltakozásul. mint illelmes vendég kopogok megint. kopp.kopp.kopp.. semmi.semmi.semmi. mi van alszanak vagy mi? ajtó mögött cipős szekrény. cipős szekrény mögött konyha. konyha mellett jókora hálószoba. jókora hálószobán ablak. ablakon reluxa. homály. homályban szanaszét zsebkendő csimbókok, füzetek, üvegek, tányérok, összegyűrt ágy. összegyűrt ágyban senki. sehol senki. visszapörgetem magam a ház előterébe, nyitom a kaput. zárva. az isten bassza meg zárva. rohanok vissza a háromba az ablakhoz. nyitom.. és olyan zamatos tavaszi levegő bódítja léghörgőcskéimet, és retinámon olyan kedvesen vetül a városi forgatag arcai, kocsijai, és tömbjei és minden apró mozzanatuk, mint ahogy fátyolra vetített film leng a lágy szellőben, és ahogy lépek, úgy fon körbe mint özvegy hálója áldozatát, mint ahogy testemet szövik be az idegek, és kábultan huppanok vissza filmmel áztatott palástomban a padlóra, és úgy vergődök, minta a vergődő halacskák vergődnek.
a gitt egylet olyan hevesen reagál, hogy a képernyőt összefröcsköli transzformált örömük könnyezése és nyáladzása, és az összepöttyözött monitoron úgy cikázik a fény, mint a briliánsokon cikázik, és olyan romantikus vallomás ez számomra, mint amilyet a szerelmes szerelmes párok vallanak egymásnak, és amíg ebben a kristálygömbben vergődök, eszembe jut kiskorom egy bolond szórakozása, amit valami szovjet időket idéző filmből szedhettem. mikor haza értem az oskolából , mint másod vagy harmad osztályos nebuló, az egész lakást bekameráztam meg bepoloskáztam, de legalaposabban a szobámat, merhogy arctalan ügynökök ragasztják

figyelmüket az egész családra, aztán idővel rájöttem hogy csak engem figyelnek ezek az árgus szemek, aztán rájöttem hogy nem is arctalan ügynökök, hanem aki csak akaródzik, az bámul, és innentől annyira titokzatosan viselkedtem, hogy már saját magam előtt is titkolóztam, és mikor szembe találkoztam a lencsék mögül kémlelődő emberkékkel akár az utcán vagy a suliban vagy akárhol, hát rögtön rám tört a frász, és kényszeremben halllgattam, és rájöttem hogy összesúgnak a hátam mögött, de még két fekete golyóbisom előtt is, és rögtön rájöttem hogy mindenki összeesküdött, és ellenem, és innentől úgy hagytam el ezt a játékot, mint a tornazsákomat felejtettem annyiszor a buszokon.
és ahogy felgyüröm szemem héjait, az a tornazsák ott kacsingat vagy egy karnyujtásnyira sokkolt testemtől. az ablak bukóra hagyva, a reluxa félhomályosan. feltápászkodom, falnak roggyanok. a matracon két bizsergő béna test árasztja magából kéjmézes illlatukat, a falak omlósak, úgy hevernek ott az elmúlást számon tartó idő szerint már vagy órák hossza, hogy az velük együtt megbénult; csak szemeznek, fogják egymás kezét és szemeznek, és nem hogy látják a kézzel aligha fogható örökkévalóságot és határtalanságot, és nem hogy belevetik magukat, hanem ők maguk azok.
kicikcakkozok a konyhába, nem vesznek észre, fantom vagyok, ha akarnék befekhetnék közéjük, de erre nincs szükségem, inkább helyre állítom a fehér-fekete egyensúlyt a jó öreg cigi-kávé kombinációval, ami egyesek szerint roppant egészségtelen és a halálba vezet, még megint egyesek szerint roppant felemelő érzés, és mire visszacsatolom figyelmem a meztelenekre, az a két lény már elhagyta ezt a szobát, és valami más univerzumban léteznek, a sajátjukban. olyan pillanatok ezek mikor a minden, amit orrunk pihepuhaságával, fülünk botjával, szemünk fényével meg a piros tenyerünkkel érzékelünk, egyszeriben a semmivé válik, és az az üresség ami bennünk tátong, egyszeriben a minden lesz. csordulásig televíz.